2006. március 14., kedd

            Just for
Régen került már elém ez a kis törtlénet, de azt hiszem sajnos jóideig aktuális lesz még.
Kis megjegyzésként hozzáfűzöm, hogy a soproni kutyatelep ügye miatt akadtam rá ismét...

Egy kiskutya rövid élete

Nem igazán emlékszem a helyre, ahol születtem. Szűk volt és sötét, és az emberek sohasem játszottak velünk. Emlékszem Anyura és az ő puha bundájára, aki sajnos gyakran beteg volt és sovány. Alig tudott tejet adni nekem, a bátyáimnak és a húgaimnak.
Emlékszem közülük sokan megdöglöttek, még mindig nagyon hiányoznak nekem. Emlékszem viszont a napra amikor elválasztottak Anyutól. Olyan szomorú voltam és féltem is, a tejfogaim épp csak kinőttek és nagyon is Anyuval kellett volna maradnom még, de ő beteg volt és az Emberek állandóan azt mondogatták, hogy pénzre van szükségük és elegük volt a rendetlenségből, amit a húgaimmal csináltunk.
Betettek minket egy ketrecbe és egy idegen helyre vittek. Csak kettőnket. Összebújtunk és nagyon féltünk, és még mindig egyetlen kéz sem jött hozzánk cirógatni, vagy babusgatni. Csak az a sok fény, hang és szagok!
Egy üzletben vagyunk ahol rengeteg különböző állat van! Néhány vijjogva csiripel, van amelyik nyávog, megint mások kukucskálnak csak.
A húgommal együtt egy kis kalitkába vagyunk zsúfolva és más kölykök hangját is hallom körülöttünk. Látom az embereket amint bámulnak rám, szeretem a kis embereket, a gyerekeket. Olyan édesek és mókásak, mintha játszani akarnának velem!
Egész nap a kalitkában maradunk, néha gonosz emberek megütik az üveget, hogy megijesszenek bennünket, néha kivesznek minket, hogy megmutassanak az embereknek. Néhányan gyengédek, néhányuk viszont bánt minket, viszont mind azt mondja
- Á milyen aranyosak! Szeretnék egy ilyet!
De végül egyikünket sem vitt haza senki.
A nővérem tegnap este múlt ki, amikor az üzlet sötét volt. Rátettem a fejemet a puha szőrére és éreztem amint az élet elszállt csöppnyi testéből. Hallottam amint azt mondták, nagyon beteg volt, és azt, hogy akciós áron leszek eladva, csakhogy hamar eltűnjek a boltból. Azt hiszem az én gyönge nyüszítésem volt az egyetlen ami gyászolta őt, amint reggel kivették Húgom testét a ketrecünkből és a szemétbe dobták.
Ma egy család jött és magukkal vittek! Micsoda boldog nap ez nekem! Igazán kedves család, ők igen-igen akartak engem! Vettek nekem egy tálat és eledelt és a kislány olyan gyöngéden tartott a karjaiban. Annyira szeretem őt! Az anyukája és az apukája azt mondta milyen édes és jó kiskutya vagyok! Úgy hívnak Angyal. Szeretem nyalogatni a gazdijaimat. A család olyan jól gondomat viseli, szeretnek, gyöngédek és édesek velem. Szelíden tanítanak a jó és a rossz dolgokra, enni adnak és rengeteg szeretetet. Az egyetlen amit szeretnék, hogy örömöt leljenek bennem. Imádom a kislányt és ha szaladgálunk, vagy játszom vele, azt nagyon élvezem.
Ma az állatorvosnál voltunk. Ez egy szörnyű hely volt és nagyon meg voltam ijedve.
Kaptam néhány szurit, de a legjobb barátom - a kislány - olyan óvatosan tartott és azt mondta minden rendben lesz, hogy megnyugodtam. A doki szomorú dolgokat mondhatott a szeretett családomnak, mert rém lehangoltak lettek. Olyasmit mondtak, mint súlyos csípő-elmozdulás és mondtak valamit még a szívemrol is...
Hallottam amint a doktor a felelőtlen kutyaszaporítókról beszélt és, hogy a szüleim nem lettek kivizsgálva. Nem tudom, ezek mit jelenthetnek, csak azt, hogy nagyon rosszul esik ilyen gondterheltnek látni a családomat. De ők még mindig szeretnek engem és én is nagyon szeretem őket!
Ma vagyok 6 hónapos. Míg a többi hasonló korú kiskutya jól megtermett és pajkos, nekem szörnyen fáj ha csak megmozdulok is. A fájdalom soha nem csillapodik.
Akkor is fáj amikor futok, vagy a hőn szeretett kislánnyal játszom, sőt a lélegzetvételt is fájdalmasnak találom. Megteszem a tőlem telhető legjobbat, hogy az az erős kölyök legyek amilyennek tudom, elvárnának, de ez oly nehéz. Majd a szívem szakad meg a szomorú kislány láttán és hallani az Anyut és Aput beszélni arról, hogy lehet, hogy elérkezett az idő. Számos alkalommal jártam már az állatorvosnál, és a leletek sohasem jók. Mindig csak Veleszületett Rendellenességekről beszélnek.
Én csak a meleg napfényt szeretném végre, futkározni és játszani és odabújni hozzájuk.
A múlt este volt a legrosszabb, a Fájdalom mostanra már állandó kísérőm, már az is fáj, ha felkelek és inni megyek. Próbálok felállni, de csak nyüszítek a fájdalomtól.
Végül betesznek az autóba. Mindenki szomorú és én nem tudom miért. Rosszul viselkedtem talán? Próbálok jó lenni és kedves. Mit csináltam rosszul? Ó bárcsak ez a fájdalom múlna már! Bárcsak felszáríthatnám a könnyeit ennek a kislánynak.
Próbálom kinyújtani az orromat és megnyalni a kezét, de ismét csak nyüszíteni tudok a fájdalomtól.
Az állatorvos asztala furcsán hideg. Ismét nagyon meg vagyok ijedve. Mindegyik ember ölel, szeret engem, a könnyeik a puha bundámra potyognak. Érzem a szeretetüket és ugyanakkor a szomorúságukat is. Végre sikerül finoman megnyalogatni a kezeiket. Még a doktor sem tűnik olyan gondterheltnek ma, gyöngéd és érzek valami enyhülést a fájdalmamban is. A kislány óvatosan tart és én hálás vagyok neki mindazért a szeretetért, amit nekem ad.
Most egy kis csípést érzek az első mancsomban. A fájdalom múlik és béke telepszik rám. Most már meg is tudom finoman nyalogatni a kezét. Álomszerű a látvány, ami elém tárul: Anyu, bátyáim és húgaim egy távoli zöld mezőn vannak a Szivárvány Hídnál. Azt mondják, ott nem létezik a fájdalom, csak béke és boldogság.
Búcsút intek a családnak az egyetlen módon, ahogy tudok: kis farokcsóválással és az orrommal megérintem őket. Végig azt reméltem, hogy hosszú-hosszú éveket töltök el velük, de nem lehetett.
-Látják, mondta az orvos, az állatkereskedésben kapható kölykök NEM felelősségteljes tenyésztőktől származnak.
Már nem fáj semmi, és jól tudom, sok év fog eltelni, míg ismét találkozhatom a szeretteimmel.
Bárcsak másképp alakultak volna a dolgok...



(Az eredeti írás J. Ellis munkája, mely szabadon terjeszthető abban a reményben, hogy segít megállítani a kutya-szaporítók lelkiismeretlen munkáját és azokét, akik a pénzért tenyésztik az állatokat, nem pedig a fajta nemesebbé tételéért)
Fordította: Vukovics Péter

11:56 | Egy kis "okosság"... | Chance ugatta.

2005. november 21., hétfő

Füstben úszó gondolatok

Már megint, nagyszülők, füstös lakás, legalább a fényképező vígasztalt, fotóztam, amíg le nem merültek az akksik.
Most itt a nagy kérdés: Melyik képem kerüljön a fotós blogba...??? Hát, majd eldöntöm.
Sok mindenen járt az eszem amúgy, miközben különböző hangulatokat próbáltam megörökíteni. Vajon melyik képem lenne képes mindezt kifejezni? Ááá, ilyen nincs. Nincs az a kép, ami mindent megmutatna. Bár egy-egy pillanatot, gondolatot, érzést el lehet kapni, de hogy egy összetettebb dolgot is, hát nem az én műfajom, úgytűnik. Vagy még talán nem jöttem bele ebbe eléggé? Itt van például az egyik kép, amin gondolkodom, feltegyem-e. Mikor készítettem, valami régi érzés jutott eszembe: az, amikor még szerettem nagyanyámmal lenni; az, hogy milyen volt nála lenni, kiskoromban, és látni a sok régi holmit; átélni valami kiskölök fejjel talán nehezen érthető, nosztalgikus érzést. Hülyén hangzik? Talán, de én érzem. Aki ránéz a képre, talán valami hasonlóra gondolhat (mint régmúlt idők emléke), vagy épp egészen másra, netán semmire. Mert az a kép nem képvisel művészeti értéket, semmi extra nincs benne, semmi különös, és nekem mégis különleges. Másnak inkább lehet semmitmondó. Semmitmondó, ez talán a legtalálóbb szó rá. Ha feltenném az egyik virágról készült makrómat, arra bárki ránéz, egyből arra gondolhat "milyen szép". Nem azért, mert jó fotós vagyok, nem mert én szépnek akarom láttatni azt a virágot, hanem mert egyszerűen lefotóztam valamit, ami hétköznapi és amihez mindenki ugyanazt a gondolatot kapcsolja általában. Ez pedig kicsit elszomorít. Nem tudom másokkal a különleges élményeimet, érzéseimet, gondolataimat, hangulataimat megosztani, mert amiben én ezeket megtalálom, abban mások nem látnak semmit. Hétköznapi dolgak mások elé tárni, nekem nem kihívás, nem nagy dicsőség. Hacsak nem olyanokat, amit amúgy nem vennének észre. De egy virág nem ilyen, abban mindenki gyönyörködik, azt mindenki meglátja, ha virágcsokrot köttet, ha egy mezőn sétál, ha az otthonában nevelgeti. Nagy kedvencem egy régebbi fotóm, amin egy bogár van (megint semmi különös, vagy mégis?), ami egy ismerősömnek kedvenc képe lett, mert talán ő is valami olyat látott meg benne, amit én. Emiatt arra a képre büszke is vagyok. Egy embernek már meg tudtam mutatni valamit, ami nem is annyira hétköznapi. Ha minden képemmel egyetlen embernél ilyesmit érhetnék el, azt mondanám: igen, volt értelme. De amíg nem látom esélyét sem ennek, nem tudom, érdemes-e próbálkoznom. Szoktam nézegetni két fotóblogot, és mindig találok bennük különleges képeket, úgy érzem én ilyeneket alkotni képtelen vagyok. Kicsit a föld fölé kerültem ezekkel a gondolatokkal, végülis találó lett a bejegyzésem címe. Hát most talán valami ilyen tekinetettel néznék a világba, mint Kandúrom, aki ezzel a képpel szintén esélyes a másik blogomba bekerülni.

2:09 | Egy kis "okosság"... | Szürke hétköznapok | Chance ugatta.

2005. november 14., hétfő

Csütörtököt mondok.
Azaz mesélek. A csütörtöki napom nem kezdődött túl fényesen, betegségem egyre inkább elhatalmasodott, ahogy korábbi reményeim szerint ezt nem tette volna idén már. Orrfújás naphosszat, kis fejfájás, fülfájás, a szokásos. Reggel még a torokfájás is olyan mértékben kínzott, hogy fölkelni se voltam hajlandó, igyekeztem hamar visszaaludni, a fájdalom ellen. Későn is keltem végül. Este színházlátogatás volt kiláűtásba helyezve, de ez meglepetésszerűen opera látogatássá alakult. Még mindig szeretem a cseh nyelvet. Ugyanis a Jenůfa c. cseh darab volt terítéken. /micsoda munka egy ilyen u-betűt elővarázsolni/ Rég voltam operában, gyönyörű az az épület. Olyan hangulata van, hogy az valami hihetetlen. Az ülőalkalmatosságok ugyan hagynak némi kívánnivalót maguk után, de ezt a kis kényelmetlenséget azért megéri elviselni. Na persze az opeera nem mindenkinek jön be, én személy szerint szeretem. Jó volt a darab is, csak eleinte kicsit nehezn éltem bele magam a történetbe, de a 2 felvonástól szépen alakult minden. Na nem a szereplek számára. Ez nem egy vígopera, inkább dráma. Azért attól nem kell félni, hogy a befejezése nem hajlik kicsit "hepiendbe". egyébként nem rövid, 3 felvonásos a mű, minden szünetben egy-egy kávét megittam, mert sajnos bármennyire élvezem is, nehezen bírnám enélkül éberen a feliratra vló koncentrálást + az énekesek hallgatását egyszerre. A szereposztás nagyon jó volt, csak hogy említsek pár olyan nevet, akiket az opera nemkedvelői is ismerhetnek: Marton Éva, akinek érdekes szerep jutott, remek alakítást nyújtott; Kis B. Attila, hát az ő hangjáért még mindig odavagyok... :o) Kedvenc karmesterünk dirigálta a zenészeket: Kovács János.
Szép volt, jó volt.

13:07 | Egy kis "okosság"... | Szürke hétköznapok | Chance ugatta.

2005. október 27., csütörtök

"Itt van az ősz, itt van újra,
S szép, mint mindig énnekem."

Nem minden őszi reggelre mondom mégsem azt, hogy undok. Tényleg. Kissé hűvös volt ugyan ma is, mikor lent jártam, de szép ez a napfelkelte. Már megint erősen éreztem a fényképező szerkentyű hiányát. A még pirkadat elötti sötétebb kékes-szürkés égbolt elött/alatt igazán szépen mutat, amint egy hatalmas nyárfáról a szél rengeteg levelet választ le és sodor egyirányba /felém/... Kicsit mintha nem is egy városban lettem volna, csak valahol a semmi közepén, a természetben, szemben ezzel a tüneménnyel, amit eddigi megélt nem is oly' kevés őszöm alatt még egyszer sem csodáltam meg. Miért?! Mintha ott és akkor nem is ott és nem is akkor lettem volna, egy pillanatra megállt az élet, az idő, mintha semmi más nem létezett volna, csak az a fa, a szél, a tiszta, kék égbolt... és én? Nem, én sem. Én is megszüntem egy kicsit, csak ez a kép volt ott, betöltt mindent, a saját kis világában. És ezek után merje még valaki azt mondani nekem, hogy egy koszos, szürke, zsúfolt, érzéketlen nagyvárosban lakom. Lehet, hogy mások nem veszik észre a természet rezdüléseit itt, ahol az annyira korlátok közé szorult. Lehet, hogy van aki csak rohan és sosem állt még meg gyönyörködni a nem messze lévő patak gazdag(!) élővilágában. Az általam tegnap elötti séta alkalmával már sokadszor megbámult őszi, tarka, nyugodt erdőben sem sétált még mindenki, aki a környéken lakik, ez teljesen biztos. Tudom, hogy nagyon kevesen vannak azok, akik kimentek már a bicikliúton oda, ahonnan a legjobban látni a naplementét... Én képes voltam többször (nagyon sokszor) csak ezért lemenni akkor, mikor a nap már alacsonyan járt. Állni ott negyedórát, félórát, vagy akár többet. Nem, nem érzem magam bolondnak azért, mert észreveszem ennek a ronda városnak a bentondzsungelében is a természet szépségét és képes vagyok megbámulni azt. Azért mert a "nagyátlag" nem tesz így, miért én lennék a bolond? Inkább tartom azokat bolondnak, akik sosem álltak még így meg, ahogy én ma reggel is, akik sosem pihentek meg a nagy rohanásban életük mókuskerekében, hogy egy kicsit észrevegyék azt, ami körülveszi őket, ami egy kis megnyugvást nyújthat ideges világukban. Ezért szeretem én vidéket, a vidéki élet ezért vonz annyira. Ott, ha nyitott szemmel jár az ember, nem kell nagyon megeröltesse magát, hogy az ilyen dolgokat észrevegye. Egyszerűen lehetetlenség, hogy ne találja szembe magát valami széppel. Talán mert kissebb a nyüzsgés, kevesebb az ember, nincs ez a zsúfoltság, a rohanó élet hiányzik(?!) viszont a természet mindenütt ott van. Sok a dolog, de van idő megállni néha. Hát erre vágyom én, a nyugalomra, amit itt, még ha nagyon igyekszem is elvonatkoztatni mindentől, sosem fogok megtalálni. Mert ahol a feszültség tükröződik mindenkin, ahol csak gorombaságot kapni minden nap, ott lehetetlen egészen elszakadni a rohanó világtól, valami mindig visszaránt a valóságba a pillanatnyi megszünéseimből. Pedig ezek töltenek fel sokszor olyan energiával, olyan pozitivitással, amivel semmi más nem képes. Ezek lehetnek egy magányos ember vigaszai, támaszai a mindennapokban. Szép ez az őszi nap!

8:15 | Egy kis "okosság"... | Szürke hétköznapok | Chance ugatta.

2005. október 26., szerda

Rámpirítottak, hogy kicsit elhanyagoltam a pötyögést a mélyen tisztelt publikum számára... Hát tessék, itt egy összefoglaló az elmúlt napokról. :o)

És még mielött ezt elfelejtem, a mai bejegyzést szeretettel ajánlom Norbeenak szülinapja alkalmából!
/Ami ugyan tegnap volt, de tegnap ugye nem irogattam. Megtehetném, hogy visszadátumozok, de az úgy nem az igazi, én nem csalok!/

Kezd felidegelni a freeblog, hogy már megint bekezdést csinál sortörés helyett, aki tudja, miért teszi, legyen szives segítsen ki, mert így a végén egészen elmegy a kedvem a pötyögéstől. Vagy inkább egy Notepad-ben írom meg a hülyeségeimet itt meg csak formázni fogom. Úgy kell a freeblogéknak... :oP

Szóóval, vasárnap szülinapoltunk, erre még utaltam. Hétfőn nem is tudom mivel telt el a napom, arra emlékszem, hogy jókedv hiányában inkább hanyagoltam a blogolást, mert nem célom mindenkivel megutáltani magam a sok nyavalygás miatt. Hja, már emlékszem, megint könyvesboltokat néztem, könyveket lapozgatva nyálcsorgattam. Meglátogattam a Nyugatinál fellelhető ötletesen megalkotott könyvesházat, aholis kiszemeltem egy épp akciós kötetet, de le is mondtam róla inkább. Annak a félárnak is van/lesz jobb helye, azt hiszem. Majd az őselefánt bev.központba mentem ismét. Mindkét helyen igyekeztem felkutatni a magyar agarakról szóló irodalmat, de a fajta bemutatásával külön könyv nem is foglalkozik (ha valaki tud ilyenről, és olyan boltról, ahol kapható, igazán örülnék, ha ezt velem is megosztaná). A magyar fajtákat bemutató könyvek egyikében (ami mind a 9, FCI által elismert fajtánkról ír) találtam egy leírást, amit már neten is felleltem korábban /mondhatom, sokat okosodtam :o/ /. Még néhány külföldi szerkesztők által összeállított "kutyalexikonban" találtam leírásokat, amik a szokásos pár mondatos tömörséggel jellemezték a fajtát /hurrá, megint "sok új" infó birtokába jutottam!/.
Egy dolgot elhatároztam viszont a könyvesbolt-látogatásokkal kapcsolatban: ha ilyenre vetemedem, pénzzel a zsebemben /amit éppen nem félek használni/ elötte mindenképpen áttanulmányozom uticéljaim kínálatát az interneten, különben csak "rohanok" egy párórás kört az üzletekben, majd a rengeteg benyomás hatására üreskézzel és információ szegényen távozom.

A keddemről... nem sok szót érdemel, bár igazán jólesett a kellemes időjárás. Tettem is egy nagy sétát az ebkutyukkal a környéken /ki tudja mikor lesz ilyen jó alkalom legközelebb :o( /. Kicsit futottam is, bár nem az előírt mennyiségűt. Felmértem a Rex Állatsziget vagy mi a szösz jelenlegi állapotát, egész szépen haladnak. Láttam, hogy van már saját kutyasuli platz is, meg egy gyönyörű fenőtt gröni-t /hosszúszőrű, fekete belga juhászeb, hivatalosan groenendael/. Igaz csak messziről, hisz két kutyával mégsem mentem be a kennel-lakókat ingerelni, így is megugattak. Mindenesetre csodálkoztam, hogy egy balga mit keres ott. Fajtatisztának tűnt, még nem néztem utána a Rex nyilvántartásában, hogy valóban nem tévedek-e, de talán majd megteszem.

Még nem meséltem róluk talán, de a "patakunk" egyik partján egy telephelyen/környékén székel egy kisebb kóboreb falka. Talán a telephez tartoznak, jóhúsban lévő, de nyakörvmentes, erős, közepes termetű, felnőtt állatokról van szó. A legfiatalabbak tavaly születtek, talán most másfél évesek lehetnek. Szemtelen egy bagázs. Direkt nem megyek már arra a partra futni/kuityázni, miattuk. Nem félek. Többnyire csak 3-an jönnek elő más kutyákat cukkolni. Erélyes fellépéssel mindig vissza is zavarom őket, de csak a túlpartról. És amiért szemtelenek: (korábban is volt velük dolgom már, de most is ezt látom tőlük) ha szabadon futkosó kutyával jár valaki arra, rögtön előjönnek és elkezdik azt heccelni, a saját terület és a falkaszellem biztos hátterével. Nem támadnak, csak cukkolják az idegen kutyát. A gazdi ha közelér, már nincs ilyen nagy szájuk, visszahúzódnak és le is lépnek, vagy csak távolról ugatnak tovább. Ha pórázon van az idegen, akkor még próbálkozás se nagyon van, esetleg a távolról, biztonságból ugatás. Nem egy meglepő jelenség, azt hiszem. Ez talán az ilyen helyzetű falkák esetében szokásos viselkedés. Mindenesetre, kíváncsiságból teszek holnap egy próbát, hogy ha az ő partjukon megyek egy elengedett kutyával, mit fognak szólni hozzám, aki már nem egyszer farkasszemetnéztem a "főnökkel".

Tovább álmodozom és megoldásokon agyalok Árnyék ügyében. Ha volna a közleben egy jóismerős, kertesházzal, vagy egy nyugdíjas rokon, aki egésznap otthon tud lenni... Na mindegy. Csak pár óra okoz problémát, egy héten kb 16 óra... Ennyi időre nem tudném hova tenni Őt. Egy hét 168 órájából 16 óra. Ezen bukik el egy álom?! Ááá, nincs igazság a Földön! :o(((

2:21 | Egy kis "okosság"... | Szürke hétköznapok | Chance ugatta.

2005. október 18., kedd

Megint visszamenőleg írok... Tegnap be akartam menni gyakorlatra. Komolyan. Jövő héten már megint zűrös lesz így, ha bemegyek végre. Mindegy, elnéztem egy órával az órát. nNem szoktam ilyet csinálni. Mire az ebédig eljutottam, már 3/4órás késésben voltam. Oké, megint lógok. De mit csináljak, leléptem itthonról azért. Mivel jobb ötletem nem támadt, elmentem az egyik nagy bevásárlóközpontba, nosztalgiázni és könyveket nézegetni. Merthogy régen onnan lógtam neten hetente egy-két órát. Az egyre olcsóbb net rájuk is hatott, feleannyi (vagy inkább harmadannyi) gép volt már csak az üzletben és mégkevesebb ember elöttük. Ezen csak pillanatokig töprengtem, majd megindultam a polcok és lerakatok elé. Kiszemeltem magamnak két könyvet is. Az egyik kutyás, jópofa darab, a másik meg egy fantasy, amit már akkor eldöntöttem, hogy elolvasok, mikor azt hittem, csak angolul jelent meg nálunk (de lehet, hogy inkább a magyar verzióra fogok szavazni, ha már azt is megtaláltam). Na, erről a másodikról hamar lebesztélt egy-két értelmesnek tűnő kritika. Oké, akkor már csak fele pénzt kell kiadnom... :o) Verses könyveket kerestem, de valahogy nem találtam. Oké, én vagyok a béna. Pótolni szerettem volna eltünt kedvencemet /ami azért merem remélni, hogy egyszer előkerül, mert egy szívemnek kedves kiadvány vot/.

11:53 | Egy kis "okosság"... | Szürke hétköznapok | Chance ugatta.

2005. október 12., szerda

Azt hiszem ideje megnt billentyűzetet ragadnom, mivel másfél napig rajtam kívül álló okok miatt nem tehettem, illetve nem lett volna értelme megtennem. :o/
Azért múlt éjjel legalább egy kis romantikus, magányos programot kiötöltem magamnak: gyertyafény + keleties füstölő + egy jó verses könyv... Rég foglaltam el magam ilyen módon, de azt hiszem mostantól újra beiktatom a hétköznapirendembe néha. :o)
Na meg apum javallatára tegnap napközben belekezdtem egy kis hasznosságba is. Mindeközben van egy félbehagyott regényem is /mármint nem én írom, csak olvasom nagy magyar íronk tolla nyomán Az elátkozott partot/.
Ennyit asszem mára a könyvajánlásból.
Ja igen, amit még hétfőn sikerült intéznem: úgy fest, a nagy "lelkesedésemnek" valamint az erős :o( szülői behatásnak köszönhetően, no meg az én utolsó pillanatban mindent megoldásom miatt továbbra is egy fővel gazdagítom egyik nagy egyetemünk meglehetősen népes aktív táborát. Ami azt jelenti, hogy lassan ideje volna belekezdeni a tanulásba és az intenzívebb óralátogatásba. Pedig kezdtem megszokni ezt a léha életmódot. Rosszak az adottságaim, sajnos nem vagyok az a típus, aki a semmíből is képes megélni és semmitevéssel meggazdagodni. No meg a családi háttér se olyan itten. Nem tetszik ez a zárás. Nem tudom mit találhatnék ki, ami ennél jobb ide.
Talán zenei ajánlat kellene... az még úgysem volt és ha már minden marhaságot belinkeltem (persze rendes ember vagyok, nem osztok meg neten illegálisan mp3-akat /:oDDD/, így ezt épp nem fogom linkelni), ide írok egy zenét, ami nálam épp most szól:
Badmarsh & Shri - Signs

1:02 | Egy kis "okosság"... | Szürke hétköznapok | Chance ugatta.

2005. október 5., szerda

Ez naggyon megtetszett, meg a blog is amibe írva vagyon, de most csak a futólag felfedezett bejegyzést mutatom ittni.

11:33 | Egy kis "okosság"... | Chance ugatta.

2005. szeptember 30., péntek

"Egyformák vagyunk mi, emberek: egyformák, mint egy fáról szakasztott levél. Valóban csak annyi köztünk a különbség is."

7:14 | Egy kis "okosság"... | Chance ugatta.

2005. szeptember 29., csütörtök

Napfogyi
Hát erről is értesültem quuuantummmnak hála, szóval ma egy kicsit fogyózott a Nap, ismét sikertelenül, ráadásul ebben a piszok időben, a felhőktől még csak észre se lehetett venni a próbálkozását.

16:21 | Egy kis "okosság"... | Chance ugatta.

2005. szeptember 22., csütörtök

A mai napra való
úgyis mindenhol erről hallani:


És ha már itt járunk, minden autós figyelmébe ajánlom a VALÓDI célját eme...khm "felháborító" rendezvénynek.
Szóval tényleg ennyire ellenségesen kell ezt fogadni?

10:56 | Egy kis "okosság"... | Szürke hétköznapok | Chance ugatta.

Bemutatkozás
ezt a szöveget helyettesítsd be a bemutatkozásoddal!